Nagy csalódás

(Részlet Pozsgai Pálné önéletrajzából)

Megérkeztünk. Pali szülei, testvérei szeretettel fogadtak bennünket. Édesapja (béres)gazda volt egy Kónyhoz tartozó pusztán. (Kiss-tag). Testvérei részben cselédek, földmívesek, részben iparosok voltak. Testvérbátyja, István már két gyermek apja. Öccse, Ferenc a télben nősült. Másik öccse, Kálmán már szintén nős, egy gyermek apja. Következő öccse, Imre szabómester, még nőtlen. Jóska szintén. János, Károly is legények. Laci, a fiúk közül a legfiatalabb, 15 éves, és az egyetlen kislány húgocskájuk, a kis Márta 13 éves volt.
Ilyen népes családba érkeztünk. Szegény anyósomnak volt dolga, gondja ennyi férfival.
Igaz, hogy volt miből tálalni a családnak, nem volt hiány, ahol ennyi kereső volt. Velünk együtt tízen ültünk asztalhoz. És csak egy szobájuk volt. A férfiak istállóban vagy más helyiségben aludtak. Imre egy kamrában varrt, azt hiszem, ott is aludt.

Mindnyájan rendes, szorgalmas emberek voltak. Mire megérkeztünk, a lakást elrekvirálták. Nagy volt a csalódásunk. Ott kellett maradnunk egy hónapig a pusztán. Ők örültek, mert Pali ezalatt az idő alatt ellátta a családot lábbelivel, én megvarrtam az összes varrnivalójukat.
A mama igen boldog volt, mert búcsú közelgett, és én őneki is sokat segítettem. Imrének is a szabóságban. Búcsúkor nagy lakomát csaptak. Azt mondták, hogy ők most tartják a mi lagzinkat.

A mama nagyon megszeretett engem. És később is, ha valami bánat érte, egyedül csak nekem panaszkodott. Jó dolgunk volt ott künn a pusztán, de mégis örültünk, amikor Palinak sikerült bérbe venni egy kis szobát. Olyan icipici volt csak, mint egy kis fecskefészek. De ez végre a mienk lesz, ahol megkezdhetjük az új életet. Tele volt a szívünk bizakodással, boldog reménykedéssel, élni akarással.

Október utolsó napjaiban beköltöztünk a mi kis fészkünkbe. Bútort nem vettünk a kis pénzemen, mert nem fért volna be. Majd ha kapunk nagyobb lakást, akkor veszünk, gondoltuk. Palinak legénykori bútorát raktuk be. Ugyanis neki régebben műhelye volt a faluban, s ott is lakott. Egy szekrénye, egy ágya volt, s egy asztal, meg a munkaasztala. Ezeken kívül csak a varrógépem fért még el benne. Egy rakott sparhelt volt még s egy kívül fűthető úgynevezett dorkó kályha. Sparhelten főztem, a kályhát edényes stelázsi helyett használtam. Ilyen szegényes, ilyen egyszerű volt az a pici szoba, amely első önálló otthonunk lett, de mi nagyon-nagyon boldogan költöztünk bele.

Válasz

Gizit jól ismertem, eleinte együtt jártunk Bősárkányba tanítani ő rajzot én fuvolát-furulyát.
Később a fiait be is iratta a zeneiskolába.Nagyon jókat beszélgettünk,mesélt ő is a nagymamáról.
Őszintén sajnálom,hogy nincs köztünk

A folytatásokat örömmel várom

Válasz

Utazás az új otthon (Kóny) felé

Felpakoltuk magunkat, mint a málhás szamarak, és útnak indultunk. Vasúton szállítani nem lehetett, a vasút nem felelt az áruért. Ami kis holmink volt, úgy kellett néhány fordulóval elvinni.Pali szétszedte a varrógépemet, és azt is kézben vittük el. Pali szerszámait s egyéb holmiját is. Meg az én egyszerű, szegényes kelengyémet.
(Nagyanyám az első világháború idején hadimunkás lány volt, nagyapám sem tudta cipész mesterségét folytatni, így ő is hadiüzemben dolgozott Kispesten, Pestszentlőrincen. Katonaruhákat, bakancsokat varrtak, foltoztak éhbérért.)

Ágyruhám volt szépen, két dunyha, hat párna, két kispárna. Még otthon (Balatonbozsokon) voltunk, amikor édesanyám megkezdte gyűjtögetni számomra a tollat és fehérneműt. Egy vég vászonból még otthon, Bozsokon megvarrtam és kihímeztem a tizenkét inget. Anyám vett egy abroszt is, egyet kaptam hat szalvétával karácsonyi ajándékul ott, ahova varrni jártam. Egyet kaptam az Annustól az övéből, továbbá díszes fehér ágyhuzatokat, lepedőket is. Ágyterítő-garnitúrát is Annus vett, vagyis cserélt libákért. Voltak libáink is. Kéz alatt vette, de szépek voltak. Még most is ezek az ágyterítőim 49 év után. (Annus nagyanyám nővére volt.)

Szép ruháim is voltak, és edények, amit vettem a mi dolgainkból, a bozsoki holmikból.
Csak lavórt nem tudtam másképpen szerezni, minthogy két vizesvödröt sikerült venni, s az egyiket elcseréltem egy lavórért, amelyen már egy kis folt is volt. Szóval, szűkösen megvolt minden, amivel meg tudtuk kezdeni az új életet.

Csak az elhurcolás volt nehéz, és sokba került. Pénzecském is volt már annyi, hogy két ágyat, két szekrényt tudtunk volna venni. Azt határoztuk el, hogy ezeket a nagyobb darabokat vesszük meg, a többit majd kicsinyenkint. De ezek legyenek egyformák.
Tehát fel voltunk málházva. Nekem is egy hátizsák hátul, egy nagy csomag elöl felkötve, a két kezemben meg egy vizesvödör tele holmikkal és egy kosár. Palinak a varrógép szétszedve és a szerszámai. Így indultunk el, ez volt a mi nászutazásunk.

Válasz

Lakodalom Kispesten 1919 szeptemberében

(Részlet Pozsgai Pálné önéletrajzából)

Zűrzavaros, változó időben éltük mi le a mátkaságunk idejét. És szorgalmasan dolgozva készülődtünk a fészekrakáshoz. Ha meghallottuk, hogy valamelyik boltba áru érkezett, mentem sorba állni. Egyszer zománcedény érkezett, de csak az utca bizalmi igazolására lehetett venni. Én kaptam igazolást, hogy az edényvásárlás jogos, mert menyasszony vagyok. Sorba álltunk nagyon sokan. Ez már a román megszállás után volt. Egy román lovas közénk vágtatott. Volt nagy sikongatás, Szerencsére baleset nem történt, mert a lónak több esze volt, mint a lovasnak. De csak néhány darab edényt sikerült venni. Amikor bejöttek a románok, egy hozzánk is bejött, s úgy járkált a lakásban, mint egy haramia. Édesanyám palacsintával megkínálta, szelídebb lett. Kicsit tudott magyarul, hívott bennünket, hogy menjünk el Romániába, ott sokkal jobb. Az almát leszedte a fáról, aztán elment.

Elkészítettem a menyasszonyi ruhát, egyszerű kis hímzett batisztból. Szép koszorúm, hosszú fátylam volt. Fehér ruhám az akkori divat szerint mirtuszcsokrokkal volt díszítve. Pali is elegáns volt a fekete ruhájában.
Semmi cécó nélküli volt az egybekelésünk. Vőfély az akkor öt éves kis Jenőke volt, koszorúslány a kis Annuska, mindketten szép hófehérben. (Jenő és Annuska nagyanyám nővérének kisgyermekei voltak.)

Városon nem megy a násznép gyalogosan, mint falun, de most nem lehetett fiákkert kapni a románok miatt. Azt beszélték, hogy megtörtént, amikor ment a násznép a kocsikon, leszállították őket, és elvitték a kocsist, kocsit valami nekik fontos munkára. Mi tehát gyalog mentünk végig a hosszú utcán, és gyalog jöttünk vissza. A kis Annuskát mindenki megmosolyogta, akivel találkoztunk. Elfáradt már szegényke, és kis csokrával szinte evezett a levegőben. De amikor a templomba értünk, és megszólalt az orgona, csípőre tette kis kezét, és elkezdett vauszteppezni. (Az volt a divatos tánc akkoriban.)

Esküvő után megkezdődött a sorban állás az utazási igazolványokért. Tíz napig mentünk érte minden nap, mire végre kiadták a románok. Mert igazolvány nélkül nem lehetett utazni.

Válasz

Kedves Zsuzsa! Én nagyon büszke vagyok "polihisztor" nagyanyámra, de nemcsak a tudását, művészi tehetségét csodálom, hanem jóságát, erkölcsi tisztaságát is. Ő volt a világ legdrágább édesanyja, nagyszülője, aki szíve egész melegével tartotta össze a családot. Azt említett rajztanár egyik unokanővérem, Gizike volt, aki sajnos néhány éve meghalt. Tízen voltunk unokatestvérek, már csak heten élünk.

Válasz

Kedves Éva!
A háború befejezésének bizony érthető módon örült mindenki. Nagyon szépen érzékelteti ezt Pozsgai Pálné írása, aki egy polihisztor volt a maga korában , büszke lehetsz rá.
Ismertem egy másik unokáját/ valószinüleg unoka testvéredet/ aki rajztanár volt sajnos nincs már köztünk.
Ha már ezt a címet adtad ennek a topiknak , akkor azért jegyezzük meg, hogy sajnos hiába reménykedtek,mert a jobb kor helyett a gyáva és tehetetlen Károlyi kormány átadta a vörösöknek a hatalmat és példátlan terror következett. A 133 nap alatt 590 ártatlan embert végeztek ki a Lenin fiúk és Szamueli. Itt Csornán 7 ártatlan polgárt a templom előtti akácfákra akasztatott fel a "népbiztos" Sokáig még a nevüket sem volt szabad leírni.
Most ideírom:Akóts Gyula, Glaser Ferenc, Laffer Lajos, Németh Gyula, Németh Lajos, Pozsgai Bálint, Takács Ferenc. Tarcsay István.

Most már emlékművük is van......
A történelem sodrásában bizony nagyon keserű "élményeket" lehetne leírni.
Ezek után következett még Trianon.....

Válasz

Az őszirózsás forradalomról a szemtanú hitelességével

(Részlet Pozsgai Pálné önéletrajzából)

1918. okt. 31-én végigzúgott az utcákon az örömhír:”Vége a háborúnak!” Forradalom van, vérontás nélküli, harc nélküli forradalom! Özönlött a nép mindenfelé. A békét hirdető fehér őszirózsa ott volt a járókelők kalapján, gomblyukában, s mindenütt. Nem is őszirózsa volt ám ez, hanem krizantém, a szép bólogató fehér őszi virág. Most nem a halottakat díszítették vele, hanem az élőket. A háború befejezésének örvendező boldog embereket. Férfiak, nők, ifjak és öregek mind-mind felvirágozták vele magukat.
A Keleti pályaudvaron indulóban levő katonavonatot sem engedték ki a frontra, akik boldogan tépték le sapkájukról az osztrák jelzésű sapkarózsát, és helyette feltűzték a fehér krizantémot.


De az örömbe üröm is vegyült. Az özvegyek és árvák könnyei, akik szeretteiket hiába várták haza. És a nagy veszteség gondolata, hogy elvesztettük a háborút. A győzelem reményében mentek el katonáink, de a veszteség keserű tudatában jöttek haza.

Megkezdődött
később a hadifoglyok kicserélése is. De már az ősz folyamán szökdöstek hazafelé. Mi is nagyon vártuk Gézát, de hiába. Csak tizenhat évi fogság után került haza.

(Géza nagyanyám testvérbátyja volt. Szibériában ette a rabság keserű kenyerét, négy évet ólombányában töltött.)

De százezrével voltak hadifoglyok, akik sohase jöhettek haza. Ott haltak meg messze idegenben, s hozzátartozóik várták, egyre csak várták őket, de hiába.

Mindenki tudta, hogy a háborút elvesztő államokra súlyos hadisarcot fognak kivetni. És, hogy azt meg kell majd nélkülözni a népnek. Mégis az öröm, a boldogság ragyogott az arcokon azon az őszi szép napon, amikor vége lett a háborúnak. Kigyúltak a fények, zene zendült, tánciskolák nyíltak, megélénkült az elfásult szív. Mindenki reménykedett, hogy leküzdve majd a nehézségeket, talán egy jobb kor küszöbén állunk.

Válasz