Kedves Ilona! Köszönöm az elismerő szavakat, édesapám nagyon örülne neki. Sajnos elég fiatalon, 67 éves korában hunyt el szívbetegségben. Róla a Kónyiak voltak fórumon olvashatsz. Feri bácsi édesapja és nagyapám testvérek voltak. Kóny számomra ma is nagyon kedves hely, többször nyaraltam ott gyermekkoromban. Üdvözöllek:Éva

Válasz

Kedves Éva! Gyönyörű ez a novella! igazán hazai ízeket, emlékeket ébresztő és nagyon megható. Gyerekkoromban én is vittem ebédet egyszer aratóknak, így nagyon átéreztem az egész történet hangulatát. Lehet tudni Pozsgai Lászlóról többet? Nagyon érdekelne. Én Pozsgai Feri bácsira emlékszem A Húgom felrakott egy balatoni kirándulás képet, amelyiken Ő és felesége is ott van. Rokonaik vagytok? Köszönettel: Strazicky Jánosné Szalai Ilona

Előzmény

Válasz

A novella olyan mint egy ballada, szép és megindító, benne van az emberi sors.
. A születés, a halál a mindennapok küzdelme, a létért, a kenyérért, melyért a keresztény imádságban a Miatyánkban is fohászkodunk.
A természet minden mást felülíró parancsa, hogy ha itt az idő hát aratni kell, odahaza hagyva a vajúdó asszonyt.
Az aratás végeztével az új kenyér és az új élet ígérete, nehéz súlyos emberpróbáló áldozatok árán.

Válasz

Laci bácsi elbeszélését olvasva átélhetjük az aratás embert próbáló munkáját.
A Szülőfalum te egyetlen fórumban olvashatunk az arató brigádok tagjairól, munkájukról, szerszámaikról.

Válasz

Pozsgai László: A csoda Befejező rész

Ahogy utolsó erőmmel felemelem a fejem, egyszer csak látom ám, hogy a kasza megáll a levegőben, és Csiszár Lajos lecövekel. Úgy áll, mint egy igazi szobor. Csak néz, csak bámul a falu felé.
Új erőt ad a remény. Talán majd megállunk egy kicsit pihenni. Talán Csiszár is elfáradt? Nem, nem, az még a föld végén sem áll meg azért, hogy pihenjen, miért állna meg a derekán? De csak áll, és néz meredten. A kalapját a feje tetejére tolja, és csak néz.
Nem, ez nem lehet igaz! Mégis vannak csodák. Hát nem valami csoda állította meg Csiszár Lajost is? Hiszen csak áll és bámul. Hiszen már utol is értem! És most lehet inni, meg pihenni egy kicsit. Igazi csoda ez!
A falu felől harangszót hoz a szél. De hiszen nem péntek van, és három óra régen elmúlt már!
A föld végén egy imbolygó alak tűnik fel. Úgy bukdácsol, mint a rosszul meglőtt nyúl. Mindjárt megismerem. Máté János bácsi, a kisbíró. Jön lélekszakadva. Aztán megáll Csiszár előtt, nem meri a szemét a nagydarab emberre emelni, hosszú, kínos másodpercek után végre kinyögi:
-Azér’ gyüttem, mer’ azér’ mer’…a feleséged…a Zsuzsi…
Csiszár hatalmas erővel vállon ragadta a kis embert, és eszeveszetten megrázta:
- Ember, miket beszél?
Az öreg csak nyögött, nyöszörgött, aztán elhallgatott.
-A gyerek megmarad-mondta aztán csendesen. - Azt mondta a bábaaszony. Majd vigasztalóan hozzátette: - Szép nagy fiúgyerek! Szegény Zsuzsi, hogy örült volna neki!
Csiszár csak állt percekig, némán, ökölbe szorított kézzel, aztán lassan, tántorogva megindult, toronyiránt, a falu felé, majd nekiiramodott, és eszeveszetten rohant árkon-bokron keresztül.
Néhány percig ott álltunk, aztán Ferenc bácsi befogta a lovat, fölrakodtunk a kocsira, és elindultunk hazafelé.
Mégis vannak csodák! De hát…én…én igazán nem ilyen csodát akartam!

Válasz

Pozsgai László: A csoda 5.rész

Úgy vágta Csiszár a rozsot, mintha minden szála az ellensége volna. Ferenc bácsi nem győzte a kötözést. Igaz, hogy nem mai gyerek már, de egy kötöző két kaszás után is szokott kötözni. De nem ilyen rozsot és nem ilyen kaszás után!
Az a rongydarab, amit még reggel ingnek neveztem, cafatokban lógott rajtam. A karom úgy égett, mintha lángon sütögették volna. Szememet kegyetlenül marta a sós izzadság. Nem, én nem állok meg akkor sem! Csinálom, amíg bírom. Amíg össze nem esek!
Anyámra gondoltam. Ha tudná, ha látná, mennyire szenvedek!
Sutty, sutty!
Más ember legalább a föld végén megáll, rágyújt egy cigarettára, de Csiszár Lajos nem, az csak megy, mint az eszeveszett!
Sutty, sutty, sutty!
A gyomrom görcsbe rándul, aztán hányni kellene, de csak egy kevés nyál csorog ki a számból.
Milyen ember ez a Csiszár? Ez olyan, mint a gép. Ez nem ismer határt! Ez föl akarja falni a világot! Nemhiába híják a faluban észér Csiszárnak. Csak megy, mint a barom!
Csak törne el már a kaszája! Vagy csípné meg egy darázs! Talán megállna egy kicsit. De nem, nem, hiába minden. Itt meg kell dögleni!
Sutty, sutty, sutty!
Már csak a virtus tartja bennem a lelket. Nem, és nem! Azért sem állok meg!
Már fél rendhosszal le vagyok maradva. Mi lesz, ha Csiszár utolér a következő renddel? Ó, anyám! Miért nem hallgattam rá!
Sutty, sutty!
Az arcomon együtt folyik a könny az izzadsággal. Ó, anyám, megfulladok! Most már nem bírom tovább!
Sutty, sutty, sutty!
Ájulás környékez. A szemem előtt fekete karikák táncolnak.
Sutty, sutty, sutty!
Csak jönne valami nagy vihar, csapna ide a ménkű! Hogy égne le ez a rohadt rozs egy szálig! Vagy esne ide valami bomba, lenne földrengés, égszakadás, istencsapás, vagy akármi, csak történne valami, valami nagy csoda! Nem bánnám, akármilyen csoda, akármilyen szörnyűséges csoda, csak egy kicsit megállhatnék már!

Válasz

Pozsgai László: A csoda 4.rész

Ferenc bácsi összehúzta a kuszát, mi meg nekiálltunk kepélni. Futva hordtam a kévéket. Egyet a hónom alá, egyet a kezembe. Jobbról is, meg balról is. Mire a tizenöt kereszt árpát összeraktuk, úgy kifulladtam, hogy az utolsóra nem tudtam a papot feltenni. A kuszát gyorsan betömködtük a kepelukba, fölrakodtunk a kocsira, és elindultunk. Két óra lehetett, amikor a Kömörétbe értünk. Valamikor nagy rétség volt itt-innen a dűlő neve-de a folyók szabályozása után lejjebb szállt a talajvíz, és a réteket felszántották. Csak a lapon maradt egy tenyérnyi rét, amelynek a közepén egy düledező sellenc árválkodott. Hatalmas nyárfák ölelik körül a rozoga építményt. Rátepeszkednek, mint kotlós a kiscsibékre, úgy védik azt a széltől, viharoktól.
Csiszár Lajos nem sokat teketóriázott. Kifogta a lovat, megkötötte, azután elővette a kaszát, és végighúzta az uljját az élén.
- Kibírja ez még estélig !- mondta, és nekiállt. Sutty…sutty!
Csiszár földhosszában vágta a rendet. Így szaporább. Nem áll meg annyiszor az ember.
Az első rendnél még szorosan a nyomában voltam. Eszeveszett gyorsasággal csináltam a kötőt, lecsaptam a földre, aztán bele a rozsot! Két marokkal egymás után. Én nem dicsekszem, de nagyon gyorsan tudok kötőt csinálni. Édesanyám testvére, Géza bátyám tanított rá. Egy csavarás, egy rántás, és már kész is. Ez három másodperc, és a negyedik, amíg leterítem. De addig a kasza is halad. Mire az első fél markot fölszedem és rádobom a kötőre, ott van a másik. Aztán újra meg újra! Gomba módra szaporodnak a kévék. A nap rendületlenül szórja ránk apró, tüzes nyilait. Sehol egy tenyérnyi felhő. Csiszár meg csak vágja rendületlenül! Szomjas vagyok. Vizet inni? Szó sem lehet róla! Akkor lemaradok. Fogcsikorgatva szedem tovább. Alig van hely. Egymást érik a kévék. Ilyen rozsot még nem láttam. Három órára úgy elillant a bukta a gyomromból, hogy még emléke sem maradt. Szörnyű, hascsikarásszerű éhséget kezdtem érezni. Jó lenne tudni, hogy lesz-e uzsonna. Nemcsak az evésért, hanem akkor meg lehetne egy kicsit állni. Kifújhatná magát az ember. Az mindennél többet érne.

Válasz

Pozsgai László:A csoda 3.rész

A föld végén egy aszott kis öregasszony tűnt fel.
- Szentséges Szűz Máriám!- sipított a vénség. - Jaj, de messzi van ez a főd! Jaj, a lábam, jaj, az öreg csontjaim…
Ferenc bácsi fölmordult:
- Csak ne locsogjál már annyit. Inkább szedd elő a holmit, lássuk, mit kotyvasztottatok!
- Mit főztünk vóna? Bableves, meg bukta. Az a pár csibe, ami még szaladgál, köll majd a Lajosnak. A masinához nem vihetek mindennap bablevest meg buktát, vagy pogácsát.
Az öreg belekotort a szatyorba.
- Hát a bukta hol van?- kérdezte még mindig mérgesen.
- A bukta, izé…az még most sül. Azt mindjárt hozza a Laji gyerek.
- Átkozott vén boszorkány! Hát te azt hiszed, lehet bablevesen aratni? Biztosan elpletykáltátok az időt! Azért nem lett kész az ebéd.
Eh, asszonynépség! Az ilyent csak mutogatni kéne, meg leverni a púpot a hátáról.
Ferenc bácsi nagy mérgesen elővette pipáját, megforgatta, megütögette, majd a fogai közül odasercintett a fazék mellé.
- Dejszen idesapám a Zsuzsimat azt ne bántsa! - szólt Csiszár Lajos.
Az nem olyan. Tudom, hogy nem olyan. Ha az nem készül el az ebéddel, annak oka van.
Az öregasszony szepegni kezdett:
De hiszen éppen ezt akartam elmondani. Azért késtünk meg az ebéddel, mert a Zsuzsi rosszul lett. El köllött hívni a bábaaasszonyt.
- És maga otthagyta Zsuzsit egyedül?
- Hát mi mást tehettem vóna? Ha elkések az ebéddel, hun kerestelek vóna benneteket? Aztán meg szóltam a szomszédasszonynak is. Nincs a gyerek egyedül. Má’ itt is a gyerek a buktával.
Az öregasszony gyorsan előszedte a buktát, aztán eliszkolt a gyerekkel együtt.
Nekem még sohasem ízlett annnyira az ebéd. Megvallom, más ebédre számítottam, de azért én szeretem a buktát is, mert a szegény ember gyereke mindent megtanul szeretni, csakhogy attól már három órakor úgy ficánkolnak az ember hasában a giliszták, hogy majd’ kilyukasztják.
Csiszár lajos úgy nyelte a buktát, hogy még a szemei is kidülledtek.
-No, hál1 istennek, ez is megvan!-mondta, és felkelt. –Akkor hát gyerünk!

(Folytatása következik)

Válasz

Pozsgai László: A csoda 2.rész

Ahogyan a sarlót a kezembe fogtam, eszembe villant, hogy éppen nevem napja van.
Anyám nem akart elengedni. Még csak tizenhárom éves voltam, hitvány, csenevész kisgyerek. Pünkösdkor beállított hozzánk Csiszár, és azt mondta anyámnak:
- Marokszedő kéne! Van itt gyerek ölég! Melyiket adja?
Egyiket sem - mondta anyám. -A nagyobbak már szolgálnak, a legidősebb katona, ez meg –mutatott rám - olyan kisgyerek még!
De én tiltakoztam:
- Nem vagyok már kisgyerek! Én már szedtem a markot a keresztapám kaszája után!
- Nem sok az aratnivaló - folytatta az öreg-, magunknak egy fél hold, meg tizenkét holdat fogadtunk a Füzesi Vendeltől. Magunk is bírnánk vele, de a menyem Péter-Pálra mindenórás lesz, én meg csak kötözni szeretek. A marokszedés nem való már az én csontomnak. Aztán meg: maguknak is köll a kenyérnekvaló! Két mázsa húsz kilót adok tiszta búzában!
Lassan anyám is ráállt az alkura.
- Nem bánom-mondta, menjen, ha annyira akar.
Magamban erősen fogadkoztam:
- Majd én megmutatom, hogy tudok dolgozni! Én nem szököm meg a munka elől, akármi lesz is! A Kozma Jancsi megszökött Dörből. Azóta csak szökött Jankónak hívják a faluban. De hogyan is mer az anyja szemébe nézni, aki megszökik a munkából? Engem ugyan nem fog Szökött Jankónak nevezni senki emberfia! Inkább meghalok!
A kévék úgy szaporodtak, mint a szegény ember gyerekei. Igaz, hogy csak árpa, de a kötőt is le kell teríteni.
Nyolc óra tájban elnyeltük a reggelit. Csiszár Lajosnak még a szájában volt az utolsó falat, amikor fölállt:
- Menni köll, hogy délre meglegyen az árpa! Délután kezdjük a rozsot a Kömörétben. Muszáj hajtani a dógot! Két hét múlva megindul a masina, addig végezni köll!
És nekiállt. Megint.
Sutty…sutty…sutty!
A nap már magasan járt az égen. Sehol egy felhő. Az ingem ujja felszakadt, a karomat vörösre dörzsölték a kévék, a szememet kegyetlenül marta a por és az izzadság.
De hiszen ez már játék a délutánihoz képest! Az lesz majd az igazi aratás ! Rendből csinálni a kötőt, aztán elteríteni, meg a markot is felszedni egy ilyen kaszás után!
Csiszár meg csak vágta, vágta. Sutty, sutty!
Mire elharangozták a delet, lefogyott az árpa. Az utolsó rendnél már a fogamat csikorgattam, de nem maradtam el a kaszástól. Csak a kepélés volt már hátra.

Válasz

Az alábbi novella édesapám tollából egy pályázat kapcsán jelent meg a Százoldalas Szabad Földben 1991-ben.

Pozsgai László: A csoda 1.rész

A Göncölszekér még ott ballagott az égen, és a csillagok bágyadt hunyorgással várták a hajnal születését, amikor Csiszárék házához érkeztem.Az éjszaka csendjét messze űzte a szemétdombok peckes urainak eszelős kukorékolása. Mintha más dolguk nem volna, mint fellármázni a világot. Pedig felesleges volt a nagy igyekezet, mert a falu talpon volt már.
- Na, ecsém, felébredtél? Ehun a víz meg a reggelinek való. Dobd föl a kocsira, aztán ugrás! Nem oda, hé! Mit gondolsz? Talán majd én ülök a sráglába?
A kocsi már meg volt rakva rozskötővel, tetején a bőgő mereszkedett, az egyik kéve hasába vágva a kasza hetykélkedett.
- Na, Bátor!
Csiszár Lajos csücsörített a szájával, és megsuhintotta az ostorát. Nagydarab ember vot. A nézése olyan, mint aki örökké haragban van a világgal. Az arcára rá van írva a sorsa, az élete. Tavasztól őszig a hátán húzza a napot. Télen favágás meg nádaratás a Fertőn, meg kubikmunka a Társulatnál. Amíg a fagy engedi. Mindig a legnehezebb. Mert köll a pénz, a kenyérnek való. Öt gyerek húzza az asszony szoknyáját, a hatodikkal meg a gólya sandítja a kémény tetejét.
Ferenc bácsi éppen ellenkezője a fiának. Apró kis emberke. Alig ötven kiló, de szívós, mint a macska! Talán nem is az igazi apja lehet Csiszár Lajosnak. Ennyire az alma nem eshet a fájától. Szótlanul ültek egymás mellett az ülésdeszkán. Csiszár Lajos egyenesen, keményen, az öreg kókadt fejjel lifegve-lafogva.
A nap még a bujdosóútját járta, amikor az Alsó-tagra érkeztünk, de a keleti égen lógaszkodó tenyérnyi felhőre már rávetítette aranyos sugarait. Milyen tündéri reggel! És milyen kínkeserves nap! Nem tudja azt más, csak aki csinálja, hogy mit jelent hajnaltól napestig vágni a rendet, szedni a markot a gyilkos hőségben!
Csiszár Lajos gyorsan kifogta a lovat, és megkötötte a kocsi hátuljához. Felkötötte a tokmányt a derekára, vizet öntött bele a korsóból, aztán néhányat húzott a kővel a kasza élén, és nekiállt.
- Sutty, sutty! - mondta szaporán a kasza.
Az öreg barátságosan hátba veregetett:
- Na, gyerek, most aztán megmutathatod, hogy milyen legény vagy!

Válasz