Részlet Pozsgai László Egykori iskolám című írásából 4.rész (Befejezés)


„Ide figyelj, PÁL! Ennek a gyereknek jó feje van. Taníttatni kellene!”
„Méltóságos öspörös úr! Az öt gyerekemnek kenyeret is nehezen tudok a szájába adni!”
„Fizetem a tandíjat!”
„Köszönöm , öspörös úr, tisztelettel, de én szegény ember vagyok. Ha egy gyerek felsőbb iskolába jár, annak jobb ruha, meg cipő kell, és pénz, könyvekre, utazásra, meg élelemre.”
„Minden költséget állok!:::::egy feltétellel…..a gyerek papnak tanuljon!”
„Méltóságos öspörös úr! Én nagy családban nőttem fel, tizenhárman voltunk testvérek, nekem is öt gyerekem van. Én felnevelem a gyerekeimet tisztességgel, nem várok hálát senkitől, de unokákat akarok, sok-sok unokát! Tudom, hogy a fiaim is vágynak majd családra, gyerekekre, mert milyen élet az család nélkül? Azt mondják, hogy akinek nincs gyereke, az úgy élhet, mint egy gróf, de úgy hal meg, mint egy koldus. Még az sincs, aki holta után elsirassa. Nem akarom, hogy a fiam pap legyen!”
„Akkor végeztünk, Pál!”

…Háború, fogság, szögesdrót, nehéz évek: aratás, masinázás krumplilevesen, aztán három év a katonaságnál, leszerelés után nősülés, gyereke, házépítés 1500 forintos fizetésből, munka, munka, meg munka, 14-16, sokszor 18 óra is!
:::Általános iskola, esti tagozat…’61-ben vizsga a nyolcadikból…másra, többre nem futotta…
Egy kitűnő volt a vizsgán…az akkor hatvanhat éves édesanyám! Én csak jeles lettem.

Válasz

Részlet Pozsgai László Egykori iskolám című írásából 3.rész

Az emeletes új iskolát a századforduló táján építették. Négy tanterem, kettő a földszinten, kettő az emeleten. Semmi más. A tanítók a szünetekben a lépcsőházban álldogáltak és beszélgettek. Tornateremnek ott volt az udvaron két nagy szederfa. Azokon másztunk, csimpaszkodtunk. Meg a bátrabbak a fényesre csiszolódott korlátokon csúsztak lefelé, de csak akkor, ha a tanítók nem látták. Finta Ottó, egy karvalyképű gyerek, - két évvel idősebb nálam- felállt az emeleti tantermek előtt húzódó korlátra. Alatta 7-8 méter mélység, beton lépcsők… A cirkuszi kötéltáncosokat utánozva, kitárta karjait, végigsétált a korláton, és így kiabált:

„Óvári Béla, az első magyar drótkötélművész megkezdi előadását!”

Borzongva és irigykedve csodáltuk a bátorságát, vakmerőségét.
A 3-400 négyzetméteres iskolaudvar olyan kopár volt, hogy azon soha nem nőtt még egy fűszál sem. Háromszázhatvanöt gyerek taposta! Fejenként egy négyzetméter játszótér! Mi mégis tudtunk játszani!

Istenem, milyen szép, milyen jó volt, amikor Madarak és fák napján kivonultunk a Kis-erdőbe vagy a Magyar-dombra! Milyen önfeledten tudtunk játszani!
„Királyom, királyom, adjon egy katonát!”
Bakugrós, csapózás, likbamatyós, pilicke, meg a többi. A lányok meg körbeálltak:

„Hej szénája, szénája,
Széna szakadéka.
Körben áll egy kis lányka,
Aranyos kis lányka.
Gyöngyöt, gyöngyöt a nyakába,
Gyöngykoszorút a hajába!
Így járjuk a csárdást,
Így járjuk a csárdást.”

Amikor eljött az evés ideje, körülültük a tanító urat, aki mesélt nekünk madarakról, fákról, szülőföldről, hazaszeretetről.

Mindig szeretettel gondolok egykori tanítómra, Tóth Ferenc tanító úrra. Nemcsak betűvetést, olvasást, számolást tanultunk tőle, hanem becsületet, emberséget is. Olyan útravalót kaptunk, amely máig sem fogyott el.
Pattogó indulókat énekelve vonultunk hazafelé:

„Vad vihar tépte szét ősi szép hazánk,
Romba dőlt otthonunk, vész szakadt reánk,
Keserű a kenyér, keserű a lelkünk,
Nyújts reményt, adj erőt nagy-nagy Istenünk!”

Csányi Mihály főtanító úr betanította a passiót. Galambos Istók volt Jézus. Énekórán latin nyelvű egyházi éneket tanított velünk. A harmincas évek elején jött Kónyba, amikor angyal János igazgató úr nyugdíjba ment.
A főtanító szigorú, katonás ember volt. Sohase láttam mosolyogni. Hatodikban ő tanított bennünket, együtt jártunk az ötödikesekkel.
Az első osztályt negyvennyolcan kezdtük együtt, hatodikban már csak huszonnyolcan vizsgáztunk. A többiek elköltöztek a faluból, vagy megbuktak.
…Nemrég jártam a szülőfalumban. Ott pihennek a temetőben nagyszüleim, rokonaim. Néhány szál virágot vittem egykori tanítóm sírjára is.
A tanítványok közül is sokan „elmentek” már: Horváth Guszti, Horváth Jóska, Kertai Ernő, Letenyei Henrik, Molnár Bözsi, Kozma Ágnes és talán még mások is. Az élet szétszórt bennünket. Elszéledtünk, elbitangoltunk mint az őrizetlenül hagyott birkanyáj.

Válasz

Részlet Pozsgai László Egykori iskolám című írásából 2.rész

…Gyere ki! Csak a szája mozgott, meg begörbített ujjával intett felém, mégis tudtam, hogy a hangtalan kiáltás nekem szól.
Jobb oldalon álltak a fiúk, bal oldalon a lányok. A fiúkra Cseh tanító úr, a lányokra Tóth tanító úr vigyázott. Viktor állt mellettem, az unokatestvérem. Unatkozott a hosszúra nyúlt prédikáció alatt. A fülemet pöckölgette az ujjával.
„Na!”
Megint.
„Na, ne izélj!”
Aztán rálépett a lábamra, háromszor. Ezt már nem állhattam. Mérgesen visszatoppantottam. Éppen ezt látta meg Cseh tanító úr., és már intett is:„Gyere ki!”
Akit kihívnak, annak mindenki szeme előtt, a szentélyben kell a misét végigtérdelni. A sorokon nyomban végigszalad a suttogás: Y.Y.-t kitérdeltették! A bűnösre meredő szemekben gúny és harag, némelyikben szánalom. Olyan ez, mint a pellengér. Az arcom égett a szégyentől, úgy éreztem, hogy a szószék felett trombitáló angyalok, meg az oltárkép szentjei is azt súgják egymásnak: „Letérdeltették!”
Mise után félelemtől remegve osontam be a sekrestyébe. Egyedül én vártam a penitenciára.
Keresztapám vetkőztette-öltöztette az esperes urat. Ő volt a sekrestyés. Vártam, hogy talán majd megment, szól valamit az érdekemben, de hiába reménykedtem. Öltözködés után az esperes úr elővette a „tollast.” Ilyen félelmetes „fegyvere” talán még a török janicsároknak sem volt! Olyan verést kaptam, amit még ma is emlegetek! Ekkora verést még az apámtól sem kaptam, pedig ő is szigorú ember volt. Egyszer nyáron, néhány gyerekkel elmentünk a Tökös-dombra, a dinnyéshez. Két fillér volt kilója a dinnyének. Én még kisgyerek voltam, nem volt pénzem. Soha nem nyúltam a máséhoz, akkor mégis engedtem a csábításnak: loptam egy dinnyét.
„Te, gyerek! Hol vetted azt a dinnyét?” Apám összeráncolta a homlokát. Nem mertem hazugsággal tetézni a bűnömet, mindent bevallottam. Elővette a nadrágszíjat, és elvert alaposan. Aztán kezembe adott hat fillért. „Elmész a dinnyés bácsihoz, megmondod, hogy loptál egy dinnyét, és édesapám megküldte az árát.”
Az öreg barackot nyomott a fejemre:
„Gyere, ides öcsém, adok én neked dinnyét, akkorát, amekkorát csak elbírsz, amiért ilyen böcsületes apád van!” És a hat fillért is visszaadta.

Válasz