Emlékezzünk 1944. december 22-re. Égjenek az adventi gyertyák azokért, akik életüket vesztették a falunkat ért bombatámadásban, és azokért is, akik átélték a borzalmakat.

Válasz

Édesanyám most 80. életévében van, 1944. Karácsonyán 10 éves kislány volt, Kóny bombázását a Kisutcában (ma Vasvári u. Kazinzcy utca sarok) lébő házuk kisebbik szobájában az asztal alatt kuporogva vészelte át. Kérésemre emlékezésében leírta az alábbiakat. Számomra már az is hátborzongató, hogy a mai napig emlékszik annak az órának minden percére...

"Közeledett a Karácsony. 1944 volt. Már a Dunán átjöttek az oroszok, Székesfehérvárt háromszor foglalták el, Budapestet már majdnem teljesen körülzárták. A férfi lakosságot kihozták Pestről, hogy szükség esetén bevethessék őket a harcba, de katonaruhába beöltöztetni már nem tudták őket.
Budapestre kétfelől jöttek orosz parlamenterek fehér zászlóval a város feladása végett – az egyik dél-Pestről, a másik nyugat-Budáról a mai „M7”-es, ill. az „M1”-es felől. Pestről jött a Steimec kapitány vezetette csapat és lelőtték őket. A budai oldalról érkező csapatot Osztyapenkó vezette. Őket is kilőtték a németek. (Habár az újbóli kutatások szerint nem kilőtték őket, hanem a motorjaik egymástól függetlenül aknára futottak és felrobbantak.)
Az emberek azt beszélték, hogy az oroszok meg akarták kímélni a fővárost és ezért küldték a parlamentereket tárgyalni. Viszont a németek az utolsó leheletükig tartani akarták Budapestet, hogy feltartóztassák az oroszokat, hogy azok minél később érhessék el Berlint. Végül, két hónap kíméletlen harcok után 1945. február 13-án szabadult föl a vár és ezáltal az egész város is.
Nálunk két magyar tiszti családot és négy ún. rohamistát szállásoltak el Budapest körülzárása miatt. A konyhában, szalmán aludtak a rohamisták, a nagyobbik szobában a két katonacsalád. A rohamisták 45-50 év körüliek voltak, mivel nem tudták beöltöztetni őket, így a saját ruhájukat viselték, még egy váltást sem hoztak magukkal. A tisztek századosi rangú tisztek voltak, az egyik család Erdélyből származott, pihentették őket, mielőtt újból a frontra küldték volna őket.
Naponta kétszer volt riadó. Karácsony előtt, december 22-én este jöttek a gépek. Sztálin-gyertyák világították meg a tájat. A rohamisták mondták, hogy itt nem kell félni, mert csak ott fognak bombázni, ahol a Sztálin-gyertyák lógnak az égen. De azok egyre közelebb kerültek hozzánk, és már lehetett hallani a bombázást.
Mindenki elmenekült, ki hova tudott. Mi is éppen indultunk, de Édesapám megjött, és mondta, hogy sehova se megyünk, otthon maradtunk. Közben potyogtak a bombák. Mi akkor egy nagy asztal alá bújtunk. Mi négyen és ketten Dömötörék a szomszédból. Az édesanya, meg a velem egyidős lánya. Nem tudom, hogy fértünk el hatan az asztal alatt.
Körbebombázták a házunkat. Oldalra tőlünk egy nagy, széles utca volt, és szemben egy raktárszerűség. Ott tárolták a jeget. Azt az épületet lebombázták és a benne lévő háncsszerű rekeszdarabok szanaszéjjel repültek. Betörött az ablak, mi meg ott kucorogtunk. De a következő bomba két házzal errébb esett, és betörte az udvari ablakot. Közben a szomszéd néni folyton mondta „Miska – Édesapának – ez idejön”. Apám mondta, „ez egy kicsit messzebb esik”. Az ablakban volt a tej, azt levágta oda hozzánk. Kereszthuzat volt, elaludt a viharlámpa, mert az világított, nem volt villany, a bomba elvágta a vezetékeket.
Cirka egy órán át tartott Kóny fölött a bombázás. Mindig újabb és újabb gépek jöttek és bombáztak. Amikor befejeződött a bombázás, a szomszéd néniék hazamentek. Azt hiszem hét gyermekük volt. Az idősebb lány, aki az utca végén a Hanságba menekült, többedmagával, hozták a hírt, hogy meghalt, egy bombaszilánk roncsolta szét a tüdejét. Menyasszony volt, Karácsonyra várta haza a vőlegényét a frontról.
Több halott volt. A nagymama utcájában meghalt egy néni, a szobában térdelve imádkozott, a lánya meg az unokája az ágy alá bújtak, ők életben maradtak. A ház sarkát érte a bomba. Még amire emlékszem, egy nagy ház pincéjében, Újtelepen, közel Ágnes nénémék házához, volt cirka hét ember és a bomba elzárta a kijáratot és az ablakot. Egy ember a kijárathoz közel tartózkodott, és kérte, hogy segítsenek. Meghallották és kezdték szabaddá tenni a kijáratot. Így őt sikerült megmenteni. Egész éjjel bontották azt a részt, ahol megtalálták a férfit, közben hallották a bennrekedt emberek kopogását. Sajnos mire elérték őket már megfulladtak, meghaltak mind.
Szomorú Karácsony volt. Azt beszélték, hogy egy nagy repülőteret véltek ott Kónyban és azért bombáztak. A Hanságban nagy területeken víz volt, téli időszak lévén be volt fagyva és ragyogott a Sztálin-gyertyák alatt. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy orosz gépek szórták a bombákat, sokkal kisebb hatóanyaguk volt, mint az amerikai bombáknak."

Válasz

Ahogy én emlékszem. Kishugommal a konyha ajtóból néztük a keréktó felett úgy lebegtek és égtek a Sztalin-gyertyák, mintha karácsonyfa díszek lettek volna. Gyerekek voltunk, ilyent még nem láttunk. Édesanyám fejni ment és meghagyta, hogy nehogy kimenjünk valahova. Szomszédunk Bán néni (Bán Miska édesanya) vitt le bennünket a 14-es ház mögött lévő bunkerba, amikor már szünetnélkül zuhogtak a bombák. Még ma, a földgolyó másik oldalán is hallni vélem ahogy a bunkerban sírva zokogta a nép "Most segíts meg Mária..." 69 év távlatából még ma is felkapom a fejem, ha egy repülőgép alacsonyan húz el városunk felett. Sok féle karácsonyt megértem ó- és új hazámban, de amíg élek '44 karácsonyát soha nem felejtem el.
Őszinte szívből kívánok kis falum lakóinak békés, boldog karácsonyt.
Nagy Istvánné (Dömötör Mária)
Adelaide, South Australia

Válasz